II. Rákóczi Ferenc
(1676, Borsi - 1735, Rodostó, Törökország)
Családja már az ő születése előtt beírta magát Magyarország történelmébe, amit ő csak erősíteni tudott. Apja I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, Sáros vármegye főispánja (1645-1676), fia születése után alig négy hónappal meghalt. Anyja, gróf Zrínyi Péter horvát bán lánya Zrínyi Ilona (1643-1705) férje halála után fiával együtt az anyósához (Báthory Zsófiához) költözött Munkácsra.

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban (Zemplén megye), gyermekéveit Sárospatakon töltötte. A császáriak támadása miatt Munkács vára is veszélybe került, amit Zrínyi Ilona három éven át hősiesen védelmezett, miközben fiával 1685-1688 között maga is az ostromlott várban tartózkodott. Miután feladták a várat, a kis Rákóczit Csehországba vitték, ahol Habsburg-hű szellemben nevelkedett. A neuhausi kolostorban jezsuitáktól 1690-ben vitték a prágai egyetemre, ahol nagy szorgalommal folytatta a matematikai, építészeti és hadtudományi művek tanulmányozását. Amikor nagykorú lett, Bécsbe költözött és 1693-ban itáliai körutazásra indult, ahonnan hazatérve Sáros vármegye örökös főispánjának nevezték ki, majd négy évvel később visszautazott Bécsbe. 1700-ban engedett Bercsényi Miklós rábeszélésének, és Habsburg-ellenes szervezkedésbe kezdett, de elfogták a XIV. Lajos francia királyhoz írott segélykérő levelét, őt pedig börtönbe zárták.

Egy év múlva megszökött, és Lengyelországba menekült. Itt keresték meg 1703-ban a tiszaháti parasztfelkelés vezetői, és kérték, álljon felkelésük élére. Rákóczi hazajött, és egy évre rá szinte a teljes országot megfigyelése alatt sikerült tartania. Az 1704-es esztendő azért is jelentős volt életében, mert akkor választották meg Erdély fejedelmévé, amivel az ország államfője lett. 1703-1711 között vezette a róla elnevezett szabadságharcot a Habsburg-uralom ellen. Bár ott vereséget szenvedtek, neki - nyolc évig tartó küzdelem révén - sikerült olyan kedvező pozíciókat kicsikarni Magyarország számára, ami két évszázadon keresztül biztosította az országnak különleges státusát a Habsburg Birodalomban. XIV. Lajos francia király anyagilag támogatta a felkelőket, de a svéd királytól nem sikerült segítséget szereznie, I. Péter cárral kötött szövetsége pedig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. A szabadságharc 1707-ben érte el csúcspontját: ekkor az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A következő évi trencséni vereség azonban már előrevetítette a közelgő bukást. 1711-ben Rákóczi távollétében Károlyi Sándor generális letette a fegyvert. A Lengyelországban tárgyaló Rákóczi nem fogadta el a békét, de már nem térhetett haza.

1713-ban elhagyta az országot, s a francia udvarba utazott, majd két évvel később kolostorba vonult. A török szultán 1719-ben együttműködést ajánlott neki Ausztria elleni hadjáratához, ám a szultán 1717-ben békét kötött a Habsburgokkal. Ettől kezdve élete végéig a törökországi Rodostóban élt és írással, illetve asztalosmunkával töltötte élete utolsó 20 évét.

Magyarul, latinul és franciául alkotott levelezése nemzetközi mértékű volt. Legjelentősebb műveit az emigráció hosszú éveiben készítette. Az Emlékiratok című könyvében a szabadságharc eseményeit írta le, kronológiai sorrendben, évek szerinti csoportosításban. A Confessio peccatoris ( Egy bűnös vallomásai) több éven át készült, az első rész még Franciaországban, a vége pedig Törökországban. Rákóczi írásai többnyire kézirat formájában maradtak fenn: Fohászai (1720?), a Mózes öt könyvéhez kapcsolódó Meditációi (1721-1731), fiai számára írt Politikai és erkölcsi végrendelete (1722) csak napjainkban jelentek meg nyomtatásban.

A fejedelem 1735. április 8-án halt meg Rodostóban. Hamvai 1906 óta a kassai dómban nyugszanak.