Botond és a görög óriás
A magyarok jól ismerték a kelet-római császár biro-
dalmába vezetõ utat. Jártak ott már eleik, amikor Etel-
közben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok
ellen. Aztán a honfoglalást követöen is meg-megfor-
dultak arra, de akkor már jobban csábította öket a
virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völ-
gyeken, sárba ragadt településeken messze túl sejlö
Konstantinápoly.
Most azonban mégis délnek fordították lovaik kan-
társzárát, mert az új császár megtagadta tölük az adót,
amellyel a békét megvásárolta, söt szövetségre lépett
a németekkel.
A magyar sereg élén, deres lován Opour ült. De ott
lovagolt a két elválaszthatatlan jóbarát: Zoltán és Bo-
tond is. Nádszálvékony termetü volt az egyik, kis köp-
cös a másik. A harcban mindkettö legyözhetetlen: Zol-
tán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az
ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával,
ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és
koponya.
Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Konstan-
tinápoly falai alá érkezett. Útjukat égö városok és falvak
jelezték, jöttüket menekülök hada hírelte, Konstantin
császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással
megelözni a várható ostromot. Követeket küldött tehát
Opourhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok
egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a ma-
gyarok vitéze gyöz, ám legyen, ö, Konstantin vállalja az
adófizetést.
Opour rábólintott.
Kis idö múlva egy óriási görög lépett ki a város
kapuján, s megállt a vezér elött. Egy egész fejjel volt
magasabb Opournál is, s olyan izmai voltak, mint egy
bivalybikának.
- Ide hallgassatok, ti kutyafejüek - kiáltotta. - Az
én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert - ne
is egyet, kettöt, aki velem ki mer állani!
Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elö
a seregböl.
Opour ismét bólintott. Hanem a görög harsány ne-
vetésre fakadt.
- Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyá-
tokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverfor-
gató ember?
Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez eset-
ben gyorsabb volt.
- Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, s
közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok.
termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd
meg, hogy ma leáldozik a te életed napja.Végy magad
mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet
fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is
ellátom én a bajodat!
Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a
város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz,
vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves
gyerek is kényelmesen átfért volna rajta.
A döndülésre, no meg a pánviadal látására is, a
császári város falaira gyült odabentröl a nép. Kényes
dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és
egyszerü kezmüvesek szorongtak fenn, a falakon, s
zsivajogvn kisérték mindazt, ami odalent történik.
Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné
jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadá-
tól körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi
magyar csúfos vereségének ök is szemtanúi akartak
lenni.
***
Aztán megkezdödött a párviadal. Botond fürgén há-
rította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan
kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a
legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög
pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt té-
vesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele
után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta el-
kerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvezö
helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintá-
sával halálra sujthatja ellenfelét, odafent a föhadvezér
elkiáltotta magát:
- Most küldd a pokolra a bestét!
Papadopulosz kardja a hangra egy pillanatra megállt
a levegöben. S ez a pillanat elég volt Botondnak arra,
hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó
karját érte.
Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá.
Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög,
egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján
Konstantin császár és kísérete most már aggódva fi-
gyelte a párviadal kimenetelét.
A magyarok pedig lelkes ,,huj-huj "-kiáltással biztat-
ták Botondot.
A görög már több sebböl vérzett. Egyre bizonytala-
nabbul csapkodott maga körül.
Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette.
A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le
a vár fokáról, s tért vissza a palotába.
Aznaptól fogva pedig ismét fizette az adót a magya-
roknak.