II. Ulászló király kora

II. Ulászló király

Mátyás örökébe Ulászló király lépett - méltatlan örökös. Nem volt benne sem érzék, sem szeretet Mátyás alkotásai iránt, annál kevésbé tudta, vagy akarta azokat gyarapítani. Ellenkezőleg. Még jóval előbb, hogy a törökök rátehették volna kezükét a Corvinára, a könyvtár nagy része és vele éppen a legértékesebb darabok, már régen mindenfelé szét voltak szórva. Kölcsönözgetések, ajándékozások, gondatlanság folytán sok került idegen kézre belőlük s a könyvtár állaga felbomlott, noha ez az országnagyok határozata alapján már nem királyi könyvtár volt, hanem a nemzet sérthetetlen tulajdona.

A felkutatott adatok szerint Ulászló a könyvtárat igen kevés darabbal gyarapította, azonban csaknem bizonyosra vehetjük, hogy a kimutathatónál nagyobb volt az új szerzemények száma. Ulászló új szerzeményei nagyjából három csoportra oszthatók. Az egyik a Mátyás életében elkezdett és halálával abbamaradt munkáké, a másik az ajándék-könyveké, a harmadik a rendelteké. Az első csoportba tartoznak azok a könyvek, melyekről Mátyás miniátoraival kapcsolatban már megemlékeztünk: a párizsi Cassianus, a müncheni Beda, a holkhamhalli Evangelistarium (ma a new-yorki Morgan gyűjteményben) és a párizsi Aristoteles. Ezek Giovanni Antonio Cattaneo madocsai apátnak és a budai miniátorműhelynek alkotásai. E kiváló miniátort Ulászló úgy kapta Máryástól örökbe, mint a könyveket. Elődjének itthon megkezdett kéziratait Ulászló a budai műhelyben befejeztette. A legpompásabb kéziratnak, a Párizsban levő Cassianusnak címlapja már egészen az ő uralkodása alatt készült, mert a lengyel sassal és Ulászló kezdőbetűjével díszített lapon átfestésnek nyoma sincs. E kéziratnak már Mátyás alatt elkészült egyéb lapjain azonban, vagy más kéziratok címlapjain, Mátyás címereit Ulászlóéival takarták le olyformán, hogy legtöbbször csak a szívpajzs hollóját festették át a lengyel sassal, de néha, például a müncheni Bedán, a lapszélek ornamentikájába komponált hollók eltüntetése végett, nagyobb átfestések is történtek s azok a miniatúráknak éppen nem váltak javára.

Hogy a milanói származású Giovanni Antonio Cattaneo meddig volt madocsai apát, tehát meddig működhetett Magyarországon, azt nem tudjuk. Először a milanói herceg 1487 október 8-án kelt levelében tűnik fel teljes nevével, utóbb 1490-ben újra teljes nevével szerepel. Egy későbbi, 1498-ból kelt oklevél egyszerűen Johannes Antonius madocsai apátnak nevezi. Balogh Jolán véleménye szerint Giovanni Antonio Cattaneo magyarországi tevékenységét tizenegy évig folytatta s az 1487 és 1498-iki év hozzávetőlegesen működési idejét is megjelöli. Evvel szemben Sörös Pongrác és utána magam is abban a föltevésben vagyunk, hogy egy 1511-iki oklevél is ugyanerre a személyre vonatkozik, noha röviden csak Johannes apátnak nevezi. Okoskodásom alapja az volt, hogy az oklevélben János apát közvetlen elődjének Gergely van megnevezve. Tudjuk, hogy Cattaneo közvetlen elődje Gyulai Gergely commendator volt s mivel különös véletlen lenne, ha Gergely és János Antal után újra Gergely és János következnék, a Jánosra rövidített név dacára sem látszik valószínűtlennek az a föltevés, hogy itt ugyanazzal a személlyel állunk szemben, s hogy Cattaneo 1511-ig viselte a madocsai apát címét. Működésének időtartama így 11-ről 24 évre nagyobbodnék, ami még mindig elképzelhető.

A madocsai apát nevével szokták kapcsolatba hozni Bonfini Magyarország történetének kéziratát is. Amennyire valószínű azonban, hogy mint a királyi könyvek miniátora csakis a madocsai apát illuminálhatta e fontos munkát, mégsincsen semmi olyan adatunk, mely e feltevést igazolni tudná. A kódexről csak annyi bizonyos, hogy másolása 1494-ben és 1495-ben folyamatban volt, hogy legkésőbb 1499-ben készen volt s hogy egy János nevű scriptor másolta, ki hű és ékes másolásáért a királytól címert és nemességet kapott.

János Antal madocsai apát és János scriptor nevének véletlen egyezése folytán többször fölmerült az a nézet, hogy János scriptor miniátor is volt és hogy az apát és a scriptor azonos személy, ki a kéziratot mindenestől maga készítette, a másolását, a kifestését is egymaga végezte. De ennek a föltevésnek igazolására nemcsak hogy semmiféle bizonyíték nincsen, hanem minden adat is ellene szól. A címeres-levél szövege ugyanis ezeket a szavakat használja: "fideliter rescripsit (vagy descripsit)" és "fideles elegantesque labores." Ezek a szavak kétségtelen szabatossággal jelölik meg János scriptor szerepét Bonfini munkája körül. Hogy ez a munka valóban gondos és szép volt, azt eléggé bizonyítja ránk maradt két töredéke. Elképzelhetetlen, hogy akit a számadáskönyvek még csak néhány éve "a királyi könyvek miniátorának" büszke címével tüntetnek ki, azt utóbb, a címeradománynál röviden "scriptorrá" degradálják. Elképzelhetetlen, hogy a nemességet másolási munkáért adják olyan művésznek, ki a pompásan illuminált kéziratok egész sorával a "királyi miniátor" címet érdemelte ki. Feltéve, hogy a másolás és festés egy kéz műve, az érdemek felsorolásakor, a kitüntetés megokolásakor ne hangsúlyoznák a másolással szemben a sokkal fontosabb és súlyosabb munkát, a művészi alkotást? Sőt elhallgatva azt, a másolást jutalmaznák? De akkor az elismerés nem dicséret volna, hanem a munka művészi részének legnagyobb mértékű lebecsülése, ami viszont a kitüntetés megokoltságát tenné kétségessé.

Csaknem elképzelhetetlen azután, hogy a hivatalos okmány, amely nemességet adományoz, a kitüntetettet egyszerűen János scriptornak nevezze, mikor annak éppen a kérdéses időkig mindig következetesen használt, teljes neve Cattaneo János Antal; s hogy papi rangjáról egy szó se essék, mikor a számadáskönyvek, a milanói herceg levelei és egyéb oklevelek madocsai apátnak és domonkosrendű szerzetesnek (frater, fra) emlegetik. A számadáskönyvek következetesen külön-külön tartják számon a madocsai apátnak és a másolónak járó kifizetéseket, ami szintén arra vall, hogy ez összegek két különböző személyt illettek.

E könyveken kívül még néhány olyan kódexet ismerünk, amely Ulászlóé volt. Magyar királyságát megelőző időből igen jellemzően csak két imádságos könyvet. Az egyik az oxfordi Bodleian Library kézirata, melyről I. Ulászlóval kapcsolatban, egyszer már megemlékeztünk. A számos vallási tárgyú ábrázolás között többször előfordul a király arcképe, koronával a fején, karddal és kormánypálcával a kezében, lábainál a lengyel címerrel. A képek a királynak jellegzetes arcvonásait olyan híven adják vissza, hogy nem lehet kétségünk arra nézve, melyik Ulászlót vallja a könyv tulajdonosának. Annál kevésbé, mert a miniatúrák művészi jellege sem engedné meg, hogy I. Ulászló korába tegyük a könyv keletkezését. A kis festmények stílusából és abból, hogy Ulászló a képeken nagyon fiatalnak látszik, arra következtethetünk, hogy az imádságos könyv Ulászlónak cseh királlyá való választása táján készült, mikor még a lengyel trónnak is várományosa volt, vagyis 1470-1471-ben, Csehországban vagy Lengyelországban.

Ulászló második imádságos könyve a krakkói Egyetem Jagello könyvtárában van. Benne ugyan nem fordul elő Ulászlónak sem a címere, sem az arcképe, de egy egykorú feljegyzés mégis kellően hitelesíti a könyvet. A vörös bársonykötés első tábláján levő ezüst lapra ugyanis XVI. századbeli írás van vésve, melyből megtudjuk, hogy a könyv valamikor Ulászlóé volt, Drzewicky János krakkói kanonok Csehországból szerezte és még a király életében, 1504-ben, testvérének, Drzewicky Ádámnak, II. Ulászló titkárának ajándékozta. A kisméretű kézirat 19 lapnagyságú, szép miniatúrát tartalmaz, szentek alakjaival. A képek stílusa körülbelül szintén az 1470-es évekre vall. A csehországi művészetet jellemző, különös bájjal rajzolt alakok mustrás háttér elé vannak állítva, melytől a képek egészen régieseknek hatnak. A többi kézirat kivétel nélkül Ulászló magyar királysága idejéből való. Részben humanisták munkái, kik abban a feltevésben ajánlották neki műveiket, hogy Ulászló a hatalmas országgal együtt Mátyás kultúráját is örökölte és az országot a Mátyástól megteremtett színvonalon akarja tartani, részben a törökökről szóló munkák, melyek nagyon is érthető okokból valóban érdekelhették a királyt.

Az előbbiek, vagyis a királynak ajándékképpen felajánlott könyvek között is van olyan, melynek miniatúrdísze Csehországban készült, még pedig Dominicus Crispus Rannusius, "Sermo de ascensione habitus coram serenissimo rege Wladislao" című munkája a konstantinápolyi Eszki szerájban. Szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy pistojai származású egyházi férfiú volt. A mű a szerző ajánlásával kezdődik, melyből arról értesülünk, hogy Rannusius egy évvel a könyv íratása előtt, a benne foglalt szent beszédet II. Ulászló előtt tartotta. A szöveg nem szól arról, hogy ez mikor és hol történt s azért Csontosi felteszi, hogy a beszéd Magyarországon tartatott. A munkát két egyszerű, de szép címlap díszíti s néhány csinos iniciálé - a századvégi csehországi munkák tipikus modorát mutató - késő gótikus levél és virágdísszel, melyben a levelek húsos fürtök módjára hajtanak ki a szárakról. Minthogy a kódex nyilvánvalóan a királynak felajánlott példány és nem valószínű, hogy egy pistojai ember, Magyarországon mondott beszédét Csehországban íratta és illumináltatta volna, mikor Magyarországon is kitűnő miniatúfestők voltak, nagyon valószínű, hogy Rannusius Csehországban mondta beszédét Ulászló előtt s beszédét ugyanott mindjárt le is másoltatta. Elképzelhető volna például, hogy Rannusius a beszédet 1497. évben II. Ulászlónak februártól-júliusig tartó csehországi időzésekor tartotta a királynak azon az útján, mely a kuttenbergi úgynevezett olaszudvar kápolnájának felszentelésével végződött. A szöveg magyar urak jelenlétére céloz, akiknek társaságában hallgatta a király a beszédet. Ezt is megmagyarázná az a körülmény, hogy Ulászló számos magyar főúr és három püspök kíséretében érkezett Prágába, és hogy a kápolna felszentelését is Polner Gábor boszniai püspök és valószínűleg Kálmáncsehi Domonkos végezte, mert Csehországnak 1493-1504 között nem volt püspöke. A miniatúrák stílusa is teljesen megegyezik ez évek csehországi miniatúráinak stílusával.

A második könyv, amelyet Ulászló ajándékképpen kapott szerzőjétől, Jo. Michael Nagonius római költőnek "Pronostichon et panegyricon" című munkája, melyet Ulászlónak ajánlott s melyben Ulászló dicső tetteit magasztalja. A prágai egyetemi könyvtár e cimeliuma a munkának egyetlen ismert példánya; a finom olasz hártyára írt kódex két csinos címlappal díszes, melyek ékesszólóan bizonyítják, hogy a kézirat a maga egészében Rómában készült. Az első címlap keretében sűrűk egymásmellé zsúfolt fegyvereket látunk s ezenkívül olyanféle ornamentikát, mint amilyen a korabeli flórenci mesterek - főleg Attavante - hatása alatt Olaszországban ekkor meglehetősen általános volt; a második címlap (F. 117.) azonban, nagy színes virágaival, már teljes bizonyossággal a római miniatúrfestők stílusára vall.

Ulászló harmadik ajándékba kapott kódexe Felix Petanciusnak (1480. óta), Zengg város kancellárjának "Genealogia Turcorum imperatorum" című munkája a Nemzeti Múzeum könyvtárában (Cod. lat. 378). Petancius magyar nemes és II. Ulászlónak bizalmas embere volt. Ő az, ki 1501-ben Anne de Foix kezét megkérte a király számára. A XV. század kilencvenes éveiben pedig mint Ulászló követe többször megfordult Törökországban. Nevét politikai szereplésén kívül a törökökről és a törökök elleni védekezésről írt munkája őrizte meg. A Genealogia kézirata már formájánál fogva is feltűnő. Nem könyv ugyanis, hanem hosszú tekercs (rotulus) s nevezetes azért is, mert nyomtatásban sohasem jelent meg s ennél fogva a műnek egyetlen példánya. Voss és utána Horányi azt állítja, hogy Joannes Cuspinianus könyvtárában megvolt Petancius "Genealogia Turcica" című munkájának kézirata, mely nem jelent meg nyomtatásban, de azok közé a művek közé tartozott, melyekből Cuspinianus "De Imperatoribus" című könyvének megírásakor merített. Noha a címben némi eltérés van, mégis alig lehet kétséges, hogy egyugyanarról a munkáról van szó, s noha a Nemzeti Múzeum kéziratán semmi jel sem vall arra, hogy egykor Cuspinianus tulajdonában lett volna, mégis valószínű, hogy ez a kódex került Ulászló könyvtárából Cuspinianushoz.

A kéziratnak csinos a díszítése: nyolc nagyobb medaillonban a török császárok, 35 kisebb medaillonban pedig nagyobb hivatalok és méltóságok viselői vannak ábrázolva. A császárok sorában az utolsó II. Bajazid, aki jóval nagyobb medaillont kapott, mint a többi, annak jeléül, hogy élő hatalom volt. Mivel a kézirat nincs keltezve, Bajazid uralkodásának vége, azaz 1512. ápr. szolgál korhatározóul; azontúl nem készülhetett a munka. A török császárok fejei természetesen csak képzeletbeli arcképek; hogy mégis volt-e hozzájuk Petancius művészének valami mintája, nem tudni.

Ami a munka művészi részét illeti, az meglehetősen egyénietlen alkotás. Ornamentikája, mely leginkább el szokta árulni szerzőjét, úgyszólván nincsen. Az alakok pedig eléggé sablonosak, úgyhogy eredetükre nézve bizonyosat nem mondhatunk. Petancius zenggi állását tekintve, feltehető, hogy valamely dalmát-horvát művész alkotása, annál is inkább, mert nem mutat rokonságot a magyarországi munkák modorával.

A következő kézirat - ha csak az is nem szerzője ajándékaképpen került a királyhoz - valószínűleg Ulászló rendelésére készült. A nürnbergi városi könyvtárnak az előbbivel szorosan összefüggő Historia Turciae című munkája ez, melynek szerzőjét nem ismerjük, mert a kódexnek hiányzik az eleje. Nem kétséges, hogy a Historia Petancius Genealogiája nyomán készült. Nemcsak az egész munka tartalmi hasonlóságánál fogva, hanem azért is, mert az arctípusokban, sőt Bajazid szultán sátrának rajzában is, ragaszkodik a Genealogia típusaihoz. A kézirat keletkezésének korára nézve Hevesy azzal a feltevéssel él, hogy a műnek a II. Bajazid és II. Ulászló halála közé eső években, tehát 1512-1516 között kellett készülnie. Hevesynek ezt a kormeghatározását igazolja, hogy a kódex a 36. r. lappal megszakad és befejezetlen maradt. A munka félbemaradását Ulászló közbejött halála okozhatta, amire a 2. r. lapnak címer nélkül hagyott címlapja is tanúság. A Historiának tehát 1512-1516-ban, vagyis 1516. március előtt kellett keletkeznie.

Kétségtelen, hogy a nürnbergi Historia kézirata a budai művészek köréből került ki: a madocsai apát iskolájának egyik legkésőbbi és leggyöngébb terméke. Ragyogó színei, továbbá arctípusai még a régiek, de az iskola főműveit jellemző mesterségbeli tudás, a kidolgozás művészi gondossága és választékossága teljesen hiányzik belőle. Hanyag munka s az arany barbárul túlzott alkalmazása a jellemzője. Határozott művészi értéket ad azonban néhány jelenetnek - főleg az Amurát és Bajazid szultánt háremükben ábrázolónak - az elképzelés keleties gazdagsága, a lenge ruhákba öltözött nőknek különös bája. A távlati tudás természetesen ezekből a jelenetekből is hiányzik, de kárpótol érte az előadás kedvessége.

A budai műhelynek Ulászló rendelésére készült egyéb munkái a király uralkodását követő felfordulásban elvesztek. Elkallódott az a Graduálé is, melyet a számadáskönyvek 1495. májusi bejegyzése szerint bizonyos Pál scriptor másolt a király számára. S így a főpapok számára készült kéziratokon kívül csak a címeres levelek adnak fogalmat arról, hogy milyen volt a magyar miniatúrfestés állapota e korban.

A madocsai apát iskolájának modorára ismerünk Ákosházy Sárkány Ambrus címeres levelében, mely 1510. okt. 6-án kelt. A díszes keret figurális motívumait, a játszadozó gyerekeket, a gyümölcsharangot tekintve, e miniatúra a Cassianus festményeinek egyenes leszármazottja, a virágdíszek azonban már újabb hatásokat követnek, a nyugatról érkező naturalisztikus ábrázoló stílust.