ZRÍNYI MIKLÓS

(1620-1664)

A magyar történelem drámaciklusában a XVII. század komor tragédia: halálos őrlődés szultáni és császári között. Az előző, a XVI. századnak minden vérgőzössége mellett még volt reneszánsz csillogása is, élesztette a hitviták nagyon is politikai tartalmú izgalma, a költészet addig ismeretlen magasságokig emelkedett Balassival, s az utódai közül legalábbis Rimayval. Mellettük olyan neveket említhetünk, mint a humanista drámaíró Bornemisza Pétert, a műfordító-nyelvtudós Szenci Molnár Albertot, a magyar verselés egyik korai bravúrmesterét. A XVII. század derekára mindez már múlt, minden csak vérengzés és csüggedés, mögötte a császári-egyházi barokk pompával, előtérben a nép és az ország romlásával, a szakadatlan életveszéllyel, a nemzethalál nagyon is indokoltnak látszó rémképével. Erdélynek sikerült kiszakítania magát ebből a halálos nyomásból, és időleges önállóságában, virágzó fejedelemség keretén belül éli tovább a reneszánszot. Magyarország azonban félig török hódoltság, félig császári zsoldosok szabad prédája. Az ország lakosságának valamennyi osztálya - más-másképpen, de mégis együtt - éli azt a szorongásos életet, amelyből majd a század végső évtizedeire kirobban a megalázott nép és a megalázott urak közös élethalálharca: a Thökölyéktől Rákócziékig húzódó kuruc háború. Tragikus század. Ennek a tragédiának főszereplője Zrínyi Miklós.

Szakadatlanul tevékeny életében igazán csak mellékesen ,költő. De olyan színvonalon volt mellékesen költő, hogy ezzel ő a század irodalmának versenytárs nélküli főalakja. Mint ahogy főalakja a kor politikai életének, főalakja a kor hadtörténetének, előfutára a hazai hadtudománynak, megteremtője a magyar politikai publicisztikának. Olyan helyen állt, és olyan egyéniség volt, hogy lehetett volna belőle a nemzet diadalmas vezére, és lehetett volna eszméinek vértanúja. De negyvennégy éves korában vadászbaleset áldozata lett, s ezzel egész politikai-katonai elképzelése torzóvá vált. Véletlen halála oly mértékben tette teljessé a nemzeti tragédiát, hogy el sem tudták képzelni véletlen voltát. Azonnal suttogni kezdték, hogy nem is a vadkan ölte meg, hanem Bécs orgyilkos megbízottja lőtte le vadászat közben. Így lett volna szükségszerű, így kellett volna megírni egy tragédiában. De hát nem is ritkán a véletlenek végzik el a szükségszerűség munkáját. Élete töredék, de alakja teljes: erkölcstani példázat, követendő embereszmény. És teljes az irodalmi életmű, amelyet a következő évszázadokra hagyott.

Nagyon nagy múltú, nagyon nagy hatalmú családból származott. Legrégebbi ismert ősei az Árpádok korában vitézlő és hatalmaskodó tengerparti Brebiri grófok voltak, nyilván olasz származásúak, akik elkeveredtek a még nagyobb hatalmú horvát hűbérurakkal, a Subicokkal, a későbbi Frangepánok elődeivel. A Brebiriek és Subicok a magyar király hűbéreseiként összerokonultak a délvidéki magyar nagyurakkal, így lettek a Zrínyi grófok óriási birtokú főalakjai mind a magyar, mind a horvát történelemnek. (A horvát történelemben Zrinszky néven szerepelnek; Zrínyi Miklós a magyar költészet klasszikusa, de öccse, Zrínyi Péter, a bécsújhelyi vértanú, Zrínyi Ilona apja, horvát költő volt, és Petár Zrinszky néven a horvát irodalom klasszikusa.) A dédapa, a legendás hírű idősebb Zrínyi Miklós egyszerre volt féktelen kiskirály és a honvédelem példás bátorságú és példás halálú hőse, a ,,szigetvári vértanú". A hitviták korában, ahogy a főúri érdek kívánta, úgy változtatták vallásukat. Még a költő is reformátusnak született, de gyermekkorában a család császárhűsége szükségessé tette a visszakatolizálást. Mire Zrínyi Miklós még kisgyermekként árvaságra jutott, a család buzgó katolikus lett, s az apa végrendeletében Pázmány Péter gyámságára hagyta fiait. Pázmány pedig lelkiismeretes gyám volt, aki maga gondoskodott a fiúk, különösen a már kora ifjan feltűnően értelmes Miklós neveltetéséről. Grazban, Bécsben, majd Pázmány székhelyén; Nagyszombatban végezte iskoláit, korán eljutott Velencébe is, felserdült ifjúként magyarul, horvátul, latinul, olaszul, németül egyforma biztonsággal tudott beszélni, írni, olvasni. Járatos volt az ókori latin irodalomban és az itáliai reneszánsz kultúrájában. Vergiliust ugyanolyan alaposan ismerte, mint Torquato Tassót, a reneszánsz nagy epikus költőjét; Tacitus műveiben ugyanolyan otthonos, mint Machiavelli politikai és hadtudományi írásaiban. De ismerte és szerette Balassi költeményeit is és a hazai krónikásénekeket. Mindezektől tanult, és senkinek sem lett szolgai utánzója. Kora szerint már a barokk ízlés körében élt, de emberi-költői egyénisége vérbelien reneszánsz volt. A barokk misztika és cikornyásság idegen volt és maradt tőle. Egyértelműség, ésszerűség, szemléletesség - ezek a reneszánsz erények jellemzők egész irodalmi munkásságára.

Kora ifjúkorától fogva versel. Húsz- és huszonöt éves kora közt tölti be életét elsősorban a költészet. A későbbi években történelmet kell csinálnia. Később politikus, hadvezér, hadtudományi író, publicista, a nemzet élesztője. A későbbi években alig-alig ír verseket. Költői műveinek gyűjteményes kötete, az Adriai Tengernek Syrenaia 1651-ben jelenik meg, a költő ekkor harmincegy éves. Tudtunkkal ezek után már csak egyetlen fiának halálára írt elégiája és a magyar királyokról tervezett epigrammaciklus néhány darabja készült el. A fegyverek közt benne is elhallgattak a múzsák. Ezzel az egyetlen verseskötettel és benne a Szigeti veszedelemmel azonban ő a század irodalmi főalakja.

Szerelmes verseit idilliumoknak nevezi. Példaképei az antik idillek és azoknak barokk utánzatai voltak, de Zrínyi idilliumai sehogyan sem emlékeztetnek sem az epikus jellegű vergiliusi idillekre, sem a mesterkélt barokk idillekre. Szívből jövő lírai hangjuk, gazdag képviláguk - habár más formában - inkább rokon Balassi költészetével. Szerelmes versei mind későbbi feleségéhez, Draskovich Eusebiához szólnak, őt nevezi Violának, a virágénekek példaadása szerint. Boldog házasságával meg is szűnik szerelmes költészete - az ábránd valósággá vált, minek tovább epekedni? Ezután már csak az elégia számára van lírai hangja, hiszen elveszti kisfiát, és elveszti fiatal feleségét is. Kevés boldogság adatott életében. Politikai és hadvezéri terveit is szüntelenül akadályozza az az udvar, amelyet szolgálni kíván, míg végül belátja, hogy csakis az udvar ellenében érhetők el a nemzet céljai. Hanem amikor erre az útra lép, következik a tragikus véletlen formájában megjelenő szükségszerű halál.

Politikai szándékait azonban előbb költészetében, majd elméleti írásaiban hagyta reánk. Ez a politikai szándék íratta vele az első magyar nemzeti eposzt, a Szigeti veszedelmet. Bizonyítani és lelkesíteni akart vele. Azt hirdette a költészet nyelvén, hogy elérkezett a győzedelmes háború ideje a törökök ellen. Felidézte a három nemzedékkel azelőtti történelmet, saját dédapjának küzdelmét és vitézi halálát. Vergiliustól és Tassótól tanult módszerekkel beleépítette művét a nagy eposzok világtörténetébe. Verselése ugyan méltóságteljesen nehézkes, de szerkesztése mintaszerű, szemléletessége, emberábrázolása, gondolatgazdagsága nemcsak igazi remekművé, hanem a mi számunkra is érdekes olvasmánnyá teszi a fülünknek oly ódon négyes rímelésű, a sormetszetekkel nem törődő tizenkettes sorok áradását.

És azután következtek a hadtudományi munkák a korszerű hadsereg megteremtése érdekében: a Tábori kis tracta meg a Vitéz hadnagy. Majd megírta politikai eszményének kifejezésére Mátyás király történetét, és végül publicisztikai irodalmunk első remekét, a Ne bántsd a magyart avagy Az török Áfium ellen való orvosságot. Ez a vitázó könyv eszmei alapja lehetett volna a nemzet önvédelmi harcának.

Valójában azonban a költő Zrínyit ugyanúgy alig ismerték a kortársak, mint a politikai írót. Az a nemesség, amelyhez szólni akart, alig-alig olvasott. Az nép, amelynek fegyvert akart adni a kezébe, javarészt nem is tudott olvasni. A barokk papoknak pedig nem kellett az, amit az egyre veszélyesebbnek felismert Zrínyi ír. Így a maga korában a kevesek költője volt, hogy majd csak másfél évszázaddal később, a felvilágosodás ismerje fel benne a nagy elődöt. Csokonai már olvasta és becsülte, de igazából Kazinczy fedezte fel, ő adta ki újra. Ő nevezi el a Szigeti veszedelmet Zrínyiásznak, ahogy olykor mi is említeni szoktuk. Ez a nagy költő és nagy vitatkozó tulajdonképpen nem hatott a maga korára, s amikor nyilvánvalóvá vált nagysága, már régi klasszikusként foglalta el a helyét a magyar irodalom történetében.

DUGOVICS TITUSZ (Sárkút, ? – Nándorfehérvár, 1456. július 21.)

nándorfehérvári hős


Bonfini olasz történetíró szerint Vas megyei származású volt a magyar vitéz, aki Nándorfehérvár ostromakor egy törököt magával rántott a mélybe, hogy megakadályozza a török zászló kitűzését. Nagysimonyiban szilárdan tartja magát az a hiedelem, hogy Dugovics Titusz a falu szülötte.
A Dugovicsok családi kapcsolatainak legendája Döbrentey Gábortól ered. Döbrentey elmarasztalja Bonfinit, mert az krónikája megírásakor nem járt utána annak, hogy ki is volt név szerint a nándorfehérvári toronynál magát "magyar módra" feláldozó vitéz. Döbrentey leírja, hogy 1821-ben a Nemesdömölkön élő Dugovich Imre vármegyei esküdt átadta neki Mátyás király adománylevelét, melynek tartalma szerint Mátyás Dugovich Bertalannak – atyja hőstettéért – "Teu", azaz Tejfalu (Pozsony vármegye) birtokot adományozta 1459-ben. Az oklevél szerint a

család nemesei eredetű (Mátyás adománylevelében "egregii Titi Dugovitz" olvasható) nem csupán I. Lipót adományozott nekik Sárkúti előnévvel nemesi kiváltságot és címert (1674).
A Tejfaluban született Dugovics Mihály kerülhetett el Nagysimonyiba vélhetően a 18. században. Adatok igazolják, hogy a család tejfalui birtokát ő adta zálogba, s ezt még Nemesdömölkön lakó fia, Imre is zálogos birtokként hasznosította.
Egy Ebergényi nevű nemes úr Bükön 1588-ban keltezett levelében arról értesíti a Drugeth zászlaja alatt katonáskodó egyik Dugovicsot, hogy egyik atyjafia, aki a zágrábi várban raboskodott: "...Sárkuthy Dugovucz T. unokája, ez elmult napokban ith volth, az mi azth il ethy jó nemes ember az condescensioth az nagy withiz Belgrády Thitushoz tette." Egy Bercsényi Miklós által 1705-ben keltezett levél Dugovich György nemzetes urat említi, "kinek Tit Eleje Belgrádi toronál Magyar mód el holt [...] s most Németnek embere".
A Nagysimonyiban és Nemesdömölkön lakos Dugovicsok törzsatyja tehát valóban Dugovics Titusz, de ő maga soha nem járt Nagysimonyiban. Sárkúton született, amely falu akkoriban a nagykanizsai vár tartozéka volt, valószínűleg innen vonult be Hunyadi János seregébe. A helység egyébként már az 1450-es években prédium, pusztahely volt.
Dugovics Mihály a nándorfehérvári diadal 410. évfordulóján (1866) emlékkőkeresztet állíttatott Nagysimonyiban, ami ma is áll az általános iskolával szemben – amely Dugovics Titusz nevét viseli.

Botond és a görög óriás
A magyarok jól ismerték a kelet-római császár biro-
dalmába vezetõ utat. Jártak ott már eleik, amikor Etel-
közben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok
ellen. Aztán a honfoglalást követöen is meg-megfor-
dultak arra, de akkor már jobban csábította öket a
virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völ-
gyeken, sárba ragadt településeken messze túl sejlö
Konstantinápoly.
Most azonban mégis délnek fordították lovaik kan-
társzárát, mert az új császár megtagadta tölük az adót,
amellyel a békét megvásárolta, söt szövetségre lépett
a németekkel.
A magyar sereg élén, deres lován Opour ült. De ott
lovagolt a két elválaszthatatlan jóbarát: Zoltán és Bo-
tond is. Nádszálvékony termetü volt az egyik, kis köp-
cös a másik. A harcban mindkettö legyözhetetlen: Zol-
tán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az
ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával,
ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és
koponya.
Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Konstan-
tinápoly falai alá érkezett. Útjukat égö városok és falvak
jelezték, jöttüket menekülök hada hírelte, Konstantin
császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással
megelözni a várható ostromot. Követeket küldött tehát
Opourhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok
egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a ma-
gyarok vitéze gyöz, ám legyen, ö, Konstantin vállalja az
adófizetést.
Opour rábólintott.
Kis idö múlva egy óriási görög lépett ki a város
kapuján, s megállt a vezér elött. Egy egész fejjel volt
magasabb Opournál is, s olyan izmai voltak, mint egy
bivalybikának.
- Ide hallgassatok, ti kutyafejüek - kiáltotta. - Az
én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert - ne
is egyet, kettöt, aki velem ki mer állani!
Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elö
a seregböl.
Opour ismét bólintott. Hanem a görög harsány ne-
vetésre fakadt.
- Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyá-
tokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverfor-
gató ember?
Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez eset-
ben gyorsabb volt.
- Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, s
közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok.
termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd
meg, hogy ma leáldozik a te életed napja.Végy magad
mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet
fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is
ellátom én a bajodat!
Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a
város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz,
vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves
gyerek is kényelmesen átfért volna rajta.
A döndülésre, no meg a pánviadal látására is, a
császári város falaira gyült odabentröl a nép. Kényes
dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és
egyszerü kezmüvesek szorongtak fenn, a falakon, s
zsivajogvn kisérték mindazt, ami odalent történik.
Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné
jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadá-
tól körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi
magyar csúfos vereségének ök is szemtanúi akartak
lenni.
***
Aztán megkezdödött a párviadal. Botond fürgén há-
rította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan
kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a
legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög
pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt té-
vesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele
után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta el-
kerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvezö
helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintá-
sával halálra sujthatja ellenfelét, odafent a föhadvezér
elkiáltotta magát:
- Most küldd a pokolra a bestét!
Papadopulosz kardja a hangra egy pillanatra megállt
a levegöben. S ez a pillanat elég volt Botondnak arra,
hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó
karját érte.
Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá.
Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög,
egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján
Konstantin császár és kísérete most már aggódva fi-
gyelte a párviadal kimenetelét.
A magyarok pedig lelkes ,,huj-huj "-kiáltással biztat-
ták Botondot.
A görög már több sebböl vérzett. Egyre bizonytala-
nabbul csapkodott maga körül.
Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette.
A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le
a vár fokáról, s tért vissza a palotába.
Aznaptól fogva pedig ismét fizette az adót a magya-
roknak.

I. Rákóczi Ferenc (1645. február 24, 1676. július 8): választott erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György fejedelem és Báthory Zsófia egyetlen fia. Még apja életében, 1652. február 18-án Erdély fejedelmévé választották, de apja életével együtt (1660) trónját is elveszítette, sohasem juthatott trónra.

Ekkor magyarországi birtokaira vonult. Népes és ragyogó udvar közepette nagy fényben élt, többnyire Patakon, Makovicán vagy az ez alatt épült kastélyban. Vakbuzgó anyja befolyása alatt katolizált. 1666. március 1-én feleségül vette Zrínyi Ilonát.

A Zrínyi- és Frangepán-féle összeesküvésbe bonyolódva, az 1670-iki tiszavidéki felkelés leveretése után csak anyja és a jezsuiták közbenjárására, nagy váltságdíj árán menekedhetett a büntetéstől. Makovicai várában halt meg, s Kassán temették el.

Egy négy éves leánya, Juliánna, a későbbi Aspremontné, s egy negyedfél hónapos fia, Ferenc maradt, akire nagy történelmi szerep várt.

A magyar középkor utolsó nagy uralkodója: Hunyadi Mátyás

V. László halálát követően a Hunyadi-család fiatalabbik gyermeke, Mátyás a fogságból csakhamar kiszabadult. Az ország főurai és főpapjai, köztük Vitéz János esztergomi érsek megegyeztek, hogy a törökverő hős fiát jelölik uralkodónak. Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály a döntés megerősítésére 1458 januárjára Budára országgyűlést hívott össze. A nemesek a Duna jegén Mátyást királlyá kiáltották ki.

Mátyás király (1458—1490) trónra lépte után igyekezett az ország irányítását újjászervezni. Ebben legfőképp a nemesek alsóbb rétegére, a köznemességre számított. Uralma elején szinte minden évben tartott országgyűlést. Ezeken a tanácskozásokon döntöttek az adók reformjáról is. A király tudta, hogy a török megállításához sok pénzre van szükség. Korábban egy-egy jobbágytelek után kellett adót fizetni akkor is, ha azon több család élt. Mátyás ezt megváltoztatta. Nem a kapukat, tehát a jobbágytelkeket számolták össze, hanem a tetők füstelvezető nyílásait. A füstpénznek is nevezett adót családonként fizették. Évről évre rendkívüli adót is kivetett.

Mátyás az így megnövekedett jövedelemből mindenekelőtt a haderőt korszerűsítette. Addig a sereg java része nemesekből állott. Őket azonban — veszély esetén — hosszú időbe tellett összegyűjteni, így az ellenséget gyakorta már csak az ország belsejében sikerült megállítani. Az uralkodó európai mintára zsoldossereget toborzott, amely egész évben készen állt a támadásra és a védekezésre. Ez a had, a fekete sereg Európa-szerte hamar rettegett erővé vált.

Mátyás, apjával ellentétben, nem vezetett nagyobb hadjáratokat a török ellen. Az uralkodó jobban bízott a határ megerősítésében, ezért a Zsigmond által kialakított végvárvonalat újabb erődökkel egészítette ki. Elgondolását igazolta, hogy a törökök támadásait sikerrel védték ki. A legnagyobb győzelmet 1479 őszén, Kenyérmezőnél aratták. A legendás erejéről híres egykori molnár, Kinizsi Pál parancsnoksága alatt a magyar sereg az utolsó pillanatban meg tudta fordítani a csata menetét.

A király nem csak a végvárak építésében akart Zsigmond örökébe lépni. Külpolitikai céljai között szerepelt a császári cím megszerzése is. Első lépésként a cseh trónt akarta birtokba venni. Vetélytársával, a lengyel királlyal a hosszú háborúskodás alatt sem tudták legyőzni egymást, így kiegyeztek.

A csehországi hadjáratok nagyon sok pénzébe kerültek az országnak. Emiatt néhány főpap és báró összeesküvést szőtt a király ellen. Mátyás a hírre visszatért az országba. A lázadó főurakkal könnyűszerrel leszámolt. Megbüntetésükkor azonban kegyesnek mutatkozott. A szervezkedés egyik vezetője a király gyermekkori nevelője, a humanista tudós, Vitéz János esztergomi érsek volt. Mátyás nem végeztette ki, csak fogságra vetette. Eztán Mátyás folytatta nyugati háborúit. Mivel Ulászló lengyel és cseh király a Habsburgokkal szövetkezett, a király III. Frigyes német uralkodó ellen fordult. Serege 1485-ben bevette a Habsburgok fővárosát, Bécset is. Hiába aratta azonban a győzelmek sorát, a császári trónt nem ő, hanem Frigyes fia, Miksa szerezte meg.

A császári címért folytatott küzdelem során a királynak saját trónörökösére is gondolnia kellett. Első felesége, a cseh uralkodó lánya, Katalin gyermekszülés közben halt meg. Csaknem tíz évvel később Mátyásnak fia született. A gyermek anyja egy német polgár leánya volt, akivel az uralkodó nem kötött házasságot. A keresztségben János nevet kapott ifjú így nem örökölhette a trónt. Mátyás újabb házasságot kötött. Második felesége, Beatrix a nápolyi trónörökös leánya volt. A királyné gondos neveltetésben részesült: tízéves korában már latin költőket olvasott.

Mátyás a többi európai uralkodóval egyenrangúnak tekintette magát. Második esküvője után udvarát reneszánsz mintára rendezte be. A palotájában létesített könyvtár messze földön híres volt. A fővárosban díszes kivitelű kódexek készültek, melyeket a király címerének hollója után (latinul corvus) corvináknak neveztek el. Az uralkodó számos itáliai művészt, tudóst hívott Budára. Visegrádi ragyogó reneszánsz palotáját itáliai mesterek építették. A történetíró, Antonio Bonfini a Hunyadiak családfáját egészen az ókori Rómáig vezette vissza. Azt akarta bizonyítani, hogy Mátyás semmivel sem marad el a többi európai uralkodótól. A többi európai állammal való egyenlőséget jelzi, hogy Pozsonyban egyetemet létesített.

A reneszánsz művészetet azonban nem csak külföldiek művelték. A pécsi püspökké emelt Csezmicei János, felvett nevén Janus Pannonius latin nyelvű verseit más országokban is ismerték, és a kor legszebb költeményeiként tartották számon.

Mátyást az új kultúra meghonosításában elsősorban külpolitikai célok vezették. Ez volt az oka, hogy a reneszánsz művészet a királyi udvaron kívül csak néhány helyen tudott gyökeret verni. Az ország nagy részében a hagyományos, gótikus művészet maradt a jellemző. A humanizmussal párhuzamosan a középkori keresztény kultúra, irodalom is virágzott az országban. Szemben Mátyás budai palotájával, a Duna pesti oldalán állt a ferencesek kolostora. Az itt élő Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát szerzetesek több, népszerű könyvet írtak. A papságot a prédikációban, a nép oktatásában igyekeztek segíteni. A kötetek nyelve latin volt, de a szónoklatok eredetileg magyarul hangzottak el. Szerzőik kitűntek a szegények iránti szeretetükkel. A hatalmasok által elkövetett jogtalanságokat éles szavakkal bélyegezték meg, magát az uralkodót sem kímélték. Könyveik nemcsak Magyarországon lettek ismertekké, Németországban például több száz példányban másolták le őket.

Az uralkodó utolsó éveiben már tudta, hogy Beatrixtól sem várhat fiúgyermeket Ezért trónját törvénytelen fiára, Jánosra akarta hagyni, aki a Corvin melléknevet kapta. A báróvá, főpappá tett urakat megeskette, hogy halála után fiát támogatni fogják. Amikor Mátyás 1490-ben, Bécsben meghalt, nem tudhatta bizonyosan, hogy 18 éves fiát elfogadja-e az ország királyának.

Mátyás király alakja a magyar nép emlékezetében hősként őrződött meg, tetteihez legendák fűződtek. Számos mese, monda szól a király igazságosságáról, arról, hogy uralkodása során mindig a szegény emberek pártjára állt. A valóságban a magyar jobbágyok sokkal több adót fizettek, mint bármikor korábban. Az ország népe azonban békében élt, és ellenség, különösen a török nem tudta a határokat átlépni. A későbbi korok szenvedései, háborúi tükrében úgy érezték az emberek: Mátyás uralma aranykor volt. Jól jelzi ezt a régi mondás is: „Meghalt Mátyás, oda az igazság!”

II. Ulászló király kora

II. Ulászló király

Mátyás örökébe Ulászló király lépett - méltatlan örökös. Nem volt benne sem érzék, sem szeretet Mátyás alkotásai iránt, annál kevésbé tudta, vagy akarta azokat gyarapítani. Ellenkezőleg. Még jóval előbb, hogy a törökök rátehették volna kezükét a Corvinára, a könyvtár nagy része és vele éppen a legértékesebb darabok, már régen mindenfelé szét voltak szórva. Kölcsönözgetések, ajándékozások, gondatlanság folytán sok került idegen kézre belőlük s a könyvtár állaga felbomlott, noha ez az országnagyok határozata alapján már nem királyi könyvtár volt, hanem a nemzet sérthetetlen tulajdona.

A felkutatott adatok szerint Ulászló a könyvtárat igen kevés darabbal gyarapította, azonban csaknem bizonyosra vehetjük, hogy a kimutathatónál nagyobb volt az új szerzemények száma. Ulászló új szerzeményei nagyjából három csoportra oszthatók. Az egyik a Mátyás életében elkezdett és halálával abbamaradt munkáké, a másik az ajándék-könyveké, a harmadik a rendelteké. Az első csoportba tartoznak azok a könyvek, melyekről Mátyás miniátoraival kapcsolatban már megemlékeztünk: a párizsi Cassianus, a müncheni Beda, a holkhamhalli Evangelistarium (ma a new-yorki Morgan gyűjteményben) és a párizsi Aristoteles. Ezek Giovanni Antonio Cattaneo madocsai apátnak és a budai miniátorműhelynek alkotásai. E kiváló miniátort Ulászló úgy kapta Máryástól örökbe, mint a könyveket. Elődjének itthon megkezdett kéziratait Ulászló a budai műhelyben befejeztette. A legpompásabb kéziratnak, a Párizsban levő Cassianusnak címlapja már egészen az ő uralkodása alatt készült, mert a lengyel sassal és Ulászló kezdőbetűjével díszített lapon átfestésnek nyoma sincs. E kéziratnak már Mátyás alatt elkészült egyéb lapjain azonban, vagy más kéziratok címlapjain, Mátyás címereit Ulászlóéival takarták le olyformán, hogy legtöbbször csak a szívpajzs hollóját festették át a lengyel sassal, de néha, például a müncheni Bedán, a lapszélek ornamentikájába komponált hollók eltüntetése végett, nagyobb átfestések is történtek s azok a miniatúráknak éppen nem váltak javára.

Hogy a milanói származású Giovanni Antonio Cattaneo meddig volt madocsai apát, tehát meddig működhetett Magyarországon, azt nem tudjuk. Először a milanói herceg 1487 október 8-án kelt levelében tűnik fel teljes nevével, utóbb 1490-ben újra teljes nevével szerepel. Egy későbbi, 1498-ból kelt oklevél egyszerűen Johannes Antonius madocsai apátnak nevezi. Balogh Jolán véleménye szerint Giovanni Antonio Cattaneo magyarországi tevékenységét tizenegy évig folytatta s az 1487 és 1498-iki év hozzávetőlegesen működési idejét is megjelöli. Evvel szemben Sörös Pongrác és utána magam is abban a föltevésben vagyunk, hogy egy 1511-iki oklevél is ugyanerre a személyre vonatkozik, noha röviden csak Johannes apátnak nevezi. Okoskodásom alapja az volt, hogy az oklevélben János apát közvetlen elődjének Gergely van megnevezve. Tudjuk, hogy Cattaneo közvetlen elődje Gyulai Gergely commendator volt s mivel különös véletlen lenne, ha Gergely és János Antal után újra Gergely és János következnék, a Jánosra rövidített név dacára sem látszik valószínűtlennek az a föltevés, hogy itt ugyanazzal a személlyel állunk szemben, s hogy Cattaneo 1511-ig viselte a madocsai apát címét. Működésének időtartama így 11-ről 24 évre nagyobbodnék, ami még mindig elképzelhető.

A madocsai apát nevével szokták kapcsolatba hozni Bonfini Magyarország történetének kéziratát is. Amennyire valószínű azonban, hogy mint a királyi könyvek miniátora csakis a madocsai apát illuminálhatta e fontos munkát, mégsincsen semmi olyan adatunk, mely e feltevést igazolni tudná. A kódexről csak annyi bizonyos, hogy másolása 1494-ben és 1495-ben folyamatban volt, hogy legkésőbb 1499-ben készen volt s hogy egy János nevű scriptor másolta, ki hű és ékes másolásáért a királytól címert és nemességet kapott.

János Antal madocsai apát és János scriptor nevének véletlen egyezése folytán többször fölmerült az a nézet, hogy János scriptor miniátor is volt és hogy az apát és a scriptor azonos személy, ki a kéziratot mindenestől maga készítette, a másolását, a kifestését is egymaga végezte. De ennek a föltevésnek igazolására nemcsak hogy semmiféle bizonyíték nincsen, hanem minden adat is ellene szól. A címeres-levél szövege ugyanis ezeket a szavakat használja: "fideliter rescripsit (vagy descripsit)" és "fideles elegantesque labores." Ezek a szavak kétségtelen szabatossággal jelölik meg János scriptor szerepét Bonfini munkája körül. Hogy ez a munka valóban gondos és szép volt, azt eléggé bizonyítja ránk maradt két töredéke. Elképzelhetetlen, hogy akit a számadáskönyvek még csak néhány éve "a királyi könyvek miniátorának" büszke címével tüntetnek ki, azt utóbb, a címeradománynál röviden "scriptorrá" degradálják. Elképzelhetetlen, hogy a nemességet másolási munkáért adják olyan művésznek, ki a pompásan illuminált kéziratok egész sorával a "királyi miniátor" címet érdemelte ki. Feltéve, hogy a másolás és festés egy kéz műve, az érdemek felsorolásakor, a kitüntetés megokolásakor ne hangsúlyoznák a másolással szemben a sokkal fontosabb és súlyosabb munkát, a művészi alkotást? Sőt elhallgatva azt, a másolást jutalmaznák? De akkor az elismerés nem dicséret volna, hanem a munka művészi részének legnagyobb mértékű lebecsülése, ami viszont a kitüntetés megokoltságát tenné kétségessé.

Csaknem elképzelhetetlen azután, hogy a hivatalos okmány, amely nemességet adományoz, a kitüntetettet egyszerűen János scriptornak nevezze, mikor annak éppen a kérdéses időkig mindig következetesen használt, teljes neve Cattaneo János Antal; s hogy papi rangjáról egy szó se essék, mikor a számadáskönyvek, a milanói herceg levelei és egyéb oklevelek madocsai apátnak és domonkosrendű szerzetesnek (frater, fra) emlegetik. A számadáskönyvek következetesen külön-külön tartják számon a madocsai apátnak és a másolónak járó kifizetéseket, ami szintén arra vall, hogy ez összegek két különböző személyt illettek.

E könyveken kívül még néhány olyan kódexet ismerünk, amely Ulászlóé volt. Magyar királyságát megelőző időből igen jellemzően csak két imádságos könyvet. Az egyik az oxfordi Bodleian Library kézirata, melyről I. Ulászlóval kapcsolatban, egyszer már megemlékeztünk. A számos vallási tárgyú ábrázolás között többször előfordul a király arcképe, koronával a fején, karddal és kormánypálcával a kezében, lábainál a lengyel címerrel. A képek a királynak jellegzetes arcvonásait olyan híven adják vissza, hogy nem lehet kétségünk arra nézve, melyik Ulászlót vallja a könyv tulajdonosának. Annál kevésbé, mert a miniatúrák művészi jellege sem engedné meg, hogy I. Ulászló korába tegyük a könyv keletkezését. A kis festmények stílusából és abból, hogy Ulászló a képeken nagyon fiatalnak látszik, arra következtethetünk, hogy az imádságos könyv Ulászlónak cseh királlyá való választása táján készült, mikor még a lengyel trónnak is várományosa volt, vagyis 1470-1471-ben, Csehországban vagy Lengyelországban.

Ulászló második imádságos könyve a krakkói Egyetem Jagello könyvtárában van. Benne ugyan nem fordul elő Ulászlónak sem a címere, sem az arcképe, de egy egykorú feljegyzés mégis kellően hitelesíti a könyvet. A vörös bársonykötés első tábláján levő ezüst lapra ugyanis XVI. századbeli írás van vésve, melyből megtudjuk, hogy a könyv valamikor Ulászlóé volt, Drzewicky János krakkói kanonok Csehországból szerezte és még a király életében, 1504-ben, testvérének, Drzewicky Ádámnak, II. Ulászló titkárának ajándékozta. A kisméretű kézirat 19 lapnagyságú, szép miniatúrát tartalmaz, szentek alakjaival. A képek stílusa körülbelül szintén az 1470-es évekre vall. A csehországi művészetet jellemző, különös bájjal rajzolt alakok mustrás háttér elé vannak állítva, melytől a képek egészen régieseknek hatnak. A többi kézirat kivétel nélkül Ulászló magyar királysága idejéből való. Részben humanisták munkái, kik abban a feltevésben ajánlották neki műveiket, hogy Ulászló a hatalmas országgal együtt Mátyás kultúráját is örökölte és az országot a Mátyástól megteremtett színvonalon akarja tartani, részben a törökökről szóló munkák, melyek nagyon is érthető okokból valóban érdekelhették a királyt.

Az előbbiek, vagyis a királynak ajándékképpen felajánlott könyvek között is van olyan, melynek miniatúrdísze Csehországban készült, még pedig Dominicus Crispus Rannusius, "Sermo de ascensione habitus coram serenissimo rege Wladislao" című munkája a konstantinápolyi Eszki szerájban. Szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy pistojai származású egyházi férfiú volt. A mű a szerző ajánlásával kezdődik, melyből arról értesülünk, hogy Rannusius egy évvel a könyv íratása előtt, a benne foglalt szent beszédet II. Ulászló előtt tartotta. A szöveg nem szól arról, hogy ez mikor és hol történt s azért Csontosi felteszi, hogy a beszéd Magyarországon tartatott. A munkát két egyszerű, de szép címlap díszíti s néhány csinos iniciálé - a századvégi csehországi munkák tipikus modorát mutató - késő gótikus levél és virágdísszel, melyben a levelek húsos fürtök módjára hajtanak ki a szárakról. Minthogy a kódex nyilvánvalóan a királynak felajánlott példány és nem valószínű, hogy egy pistojai ember, Magyarországon mondott beszédét Csehországban íratta és illumináltatta volna, mikor Magyarországon is kitűnő miniatúfestők voltak, nagyon valószínű, hogy Rannusius Csehországban mondta beszédét Ulászló előtt s beszédét ugyanott mindjárt le is másoltatta. Elképzelhető volna például, hogy Rannusius a beszédet 1497. évben II. Ulászlónak februártól-júliusig tartó csehországi időzésekor tartotta a királynak azon az útján, mely a kuttenbergi úgynevezett olaszudvar kápolnájának felszentelésével végződött. A szöveg magyar urak jelenlétére céloz, akiknek társaságában hallgatta a király a beszédet. Ezt is megmagyarázná az a körülmény, hogy Ulászló számos magyar főúr és három püspök kíséretében érkezett Prágába, és hogy a kápolna felszentelését is Polner Gábor boszniai püspök és valószínűleg Kálmáncsehi Domonkos végezte, mert Csehországnak 1493-1504 között nem volt püspöke. A miniatúrák stílusa is teljesen megegyezik ez évek csehországi miniatúráinak stílusával.

A második könyv, amelyet Ulászló ajándékképpen kapott szerzőjétől, Jo. Michael Nagonius római költőnek "Pronostichon et panegyricon" című munkája, melyet Ulászlónak ajánlott s melyben Ulászló dicső tetteit magasztalja. A prágai egyetemi könyvtár e cimeliuma a munkának egyetlen ismert példánya; a finom olasz hártyára írt kódex két csinos címlappal díszes, melyek ékesszólóan bizonyítják, hogy a kézirat a maga egészében Rómában készült. Az első címlap keretében sűrűk egymásmellé zsúfolt fegyvereket látunk s ezenkívül olyanféle ornamentikát, mint amilyen a korabeli flórenci mesterek - főleg Attavante - hatása alatt Olaszországban ekkor meglehetősen általános volt; a második címlap (F. 117.) azonban, nagy színes virágaival, már teljes bizonyossággal a római miniatúrfestők stílusára vall.

Ulászló harmadik ajándékba kapott kódexe Felix Petanciusnak (1480. óta), Zengg város kancellárjának "Genealogia Turcorum imperatorum" című munkája a Nemzeti Múzeum könyvtárában (Cod. lat. 378). Petancius magyar nemes és II. Ulászlónak bizalmas embere volt. Ő az, ki 1501-ben Anne de Foix kezét megkérte a király számára. A XV. század kilencvenes éveiben pedig mint Ulászló követe többször megfordult Törökországban. Nevét politikai szereplésén kívül a törökökről és a törökök elleni védekezésről írt munkája őrizte meg. A Genealogia kézirata már formájánál fogva is feltűnő. Nem könyv ugyanis, hanem hosszú tekercs (rotulus) s nevezetes azért is, mert nyomtatásban sohasem jelent meg s ennél fogva a műnek egyetlen példánya. Voss és utána Horányi azt állítja, hogy Joannes Cuspinianus könyvtárában megvolt Petancius "Genealogia Turcica" című munkájának kézirata, mely nem jelent meg nyomtatásban, de azok közé a művek közé tartozott, melyekből Cuspinianus "De Imperatoribus" című könyvének megírásakor merített. Noha a címben némi eltérés van, mégis alig lehet kétséges, hogy egyugyanarról a munkáról van szó, s noha a Nemzeti Múzeum kéziratán semmi jel sem vall arra, hogy egykor Cuspinianus tulajdonában lett volna, mégis valószínű, hogy ez a kódex került Ulászló könyvtárából Cuspinianushoz.

A kéziratnak csinos a díszítése: nyolc nagyobb medaillonban a török császárok, 35 kisebb medaillonban pedig nagyobb hivatalok és méltóságok viselői vannak ábrázolva. A császárok sorában az utolsó II. Bajazid, aki jóval nagyobb medaillont kapott, mint a többi, annak jeléül, hogy élő hatalom volt. Mivel a kézirat nincs keltezve, Bajazid uralkodásának vége, azaz 1512. ápr. szolgál korhatározóul; azontúl nem készülhetett a munka. A török császárok fejei természetesen csak képzeletbeli arcképek; hogy mégis volt-e hozzájuk Petancius művészének valami mintája, nem tudni.

Ami a munka művészi részét illeti, az meglehetősen egyénietlen alkotás. Ornamentikája, mely leginkább el szokta árulni szerzőjét, úgyszólván nincsen. Az alakok pedig eléggé sablonosak, úgyhogy eredetükre nézve bizonyosat nem mondhatunk. Petancius zenggi állását tekintve, feltehető, hogy valamely dalmát-horvát művész alkotása, annál is inkább, mert nem mutat rokonságot a magyarországi munkák modorával.

A következő kézirat - ha csak az is nem szerzője ajándékaképpen került a királyhoz - valószínűleg Ulászló rendelésére készült. A nürnbergi városi könyvtárnak az előbbivel szorosan összefüggő Historia Turciae című munkája ez, melynek szerzőjét nem ismerjük, mert a kódexnek hiányzik az eleje. Nem kétséges, hogy a Historia Petancius Genealogiája nyomán készült. Nemcsak az egész munka tartalmi hasonlóságánál fogva, hanem azért is, mert az arctípusokban, sőt Bajazid szultán sátrának rajzában is, ragaszkodik a Genealogia típusaihoz. A kézirat keletkezésének korára nézve Hevesy azzal a feltevéssel él, hogy a műnek a II. Bajazid és II. Ulászló halála közé eső években, tehát 1512-1516 között kellett készülnie. Hevesynek ezt a kormeghatározását igazolja, hogy a kódex a 36. r. lappal megszakad és befejezetlen maradt. A munka félbemaradását Ulászló közbejött halála okozhatta, amire a 2. r. lapnak címer nélkül hagyott címlapja is tanúság. A Historiának tehát 1512-1516-ban, vagyis 1516. március előtt kellett keletkeznie.

Kétségtelen, hogy a nürnbergi Historia kézirata a budai művészek köréből került ki: a madocsai apát iskolájának egyik legkésőbbi és leggyöngébb terméke. Ragyogó színei, továbbá arctípusai még a régiek, de az iskola főműveit jellemző mesterségbeli tudás, a kidolgozás művészi gondossága és választékossága teljesen hiányzik belőle. Hanyag munka s az arany barbárul túlzott alkalmazása a jellemzője. Határozott művészi értéket ad azonban néhány jelenetnek - főleg az Amurát és Bajazid szultánt háremükben ábrázolónak - az elképzelés keleties gazdagsága, a lenge ruhákba öltözött nőknek különös bája. A távlati tudás természetesen ezekből a jelenetekből is hiányzik, de kárpótol érte az előadás kedvessége.

A budai műhelynek Ulászló rendelésére készült egyéb munkái a király uralkodását követő felfordulásban elvesztek. Elkallódott az a Graduálé is, melyet a számadáskönyvek 1495. májusi bejegyzése szerint bizonyos Pál scriptor másolt a király számára. S így a főpapok számára készült kéziratokon kívül csak a címeres levelek adnak fogalmat arról, hogy milyen volt a magyar miniatúrfestés állapota e korban.

A madocsai apát iskolájának modorára ismerünk Ákosházy Sárkány Ambrus címeres levelében, mely 1510. okt. 6-án kelt. A díszes keret figurális motívumait, a játszadozó gyerekeket, a gyümölcsharangot tekintve, e miniatúra a Cassianus festményeinek egyenes leszármazottja, a virágdíszek azonban már újabb hatásokat követnek, a nyugatról érkező naturalisztikus ábrázoló stílust.

Toldi Miklós históriája (1574)



Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról,
Ő nagy erejéről, jó vitézségéről;
Csuda, hogy mindeddig sem elmékeztünk erről.

Az örök istennek nagy sok ajándéka,
Kivel mindez világ körös-környül rakva;
Az erősség sem utolsó áldomása,
Kivel Toldi Miklóst régen ő megáldotta.

Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában,
Maga méltó volna írni ezt is abban;
Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.

No azért dolgait szép renddel megértsük,
Isten ajándékát benne megtekéntsük,
Az jó vitézeknek például jelentsük,
Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.

Írtak akkor ezerháromszáz és húszban,
Toldi Miklós hogy születék Nagyfaluban,
Velencei Károly vala királságban.
Erős, vastag gyermek Toldi kicsin korában.

Fiát Toldi Lőrinc felnevelte vala;
Az öregbik fia jó Toldi György vala,
Károly udvarában György ám felment vala,
Károly fiát ez Toldi György szolgálta vala.

Idő telvén Toldi György megházasodék;
Miklós húsz esztendős vala, hogy ez esék;
Az jó Károly király világból kimúlék,
Akkor Magyarország siralomba hozaték.

Károly fiát, Lajost királlyá választák,
Urak az királnak nagy híven szolgálnak,
Laczfi András neve az nádorispánnak,
Nagy urak Budában az királnak szolgálnak.

Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával,
Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,
Hatalmas erejét nézik nagy csudával,
Nagy malomköveket emelget egy karjával.

De hogy Budából Toldi György megjő vala,
Vitézlő szolgái rudat hánnak vala;
Toldi Miklós köztök ott forgolódik vala,
Vissza két annyira az rudat veti vala.

Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala,
Azt is sokkal messzébb visszaveti vala;
Bátyjának az dolog mind hírével vala,
Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala.

Magában Toldi György úgy búskodik vala,
Miklósra, öccsére nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala,
Kiért réten, nádon Miklós búdosik vala.

Igen keserüli Miklóst az ő anyja,
Titkon azért őtet éléssel táplálja,
Szárcsamonnyal néha ő asztalát tartja,
Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.

Nemsokára Laczfi András jő Budára,
Erdélyből indula Lajos udvarába,
Az uton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.

Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül utát elvesztette vala,
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Toldi Miklós kezében nyomtató rúd vala.

Sok szóval az utat tőle kérdik vala,
Toldi Miklós ezen igen búsult vala:
Nyomórudat fél kezével kapta vala,
Buda felé utat azzal mutogat vala.

Történék hogy esmég esék gyilkosságba,
Melyért következék néki búdosása,
Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,
Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.

El-lefüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában:
Tehénvágó-hídhoz mégyen koplalásban,
Hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.

Pokol-fene bika szarvon kötve vala,
Kit akkor mészáros vágni akar vala,
Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,
Toldi Miklós látá, bika után fut vala.

Hamar hogy eléré, farkon megragadá,
Az farkánál fogva mészárszékhez voná,
Ki ez dolgot látá, felette csudálá,
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.

Azután Budára hogy általment vala,
Mészárosnak ott is igen szolgál vala,
Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,
Kiért mészárosok Miklóst jól tartják vala.

Nem sok napra méne király konyhájára;
Nem vala udvarnál Toldi György, az bátyja,
Csak ételért az szakácsokat szolgálja;
Étel után szennyes fazakokat mos vala.

Onnét a Dunára vízért küldik vala,
Két jó öreg kondért hamar ragad vala,
Két kezében vízzel teli hozza vala:
Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.

De mikor vitézek rudat hánnak vala,
Ifjú Lajos király sokszor nézi vala,
Miklós is konyháról odaballag vala,
Kétannyira veti, - király csudálja vala.

Egyszer király kérdé: honnan való volna?
Toldi Györgynek mondják atyjafia volna,
Gyilkosságért hazul elbúdosott volna,
Toldinak az király megkegyelmezett vala.

Parancsolá király, levelét megírnák,
Toldi Györgynek irá mint hű szolgájának:
Kegyelem megvolna öccsének, Miklósnak,
Ne tartaná Miklóst otthon - írá - nagy kárnak.

Ímé mihelt Toldi az porondra juta,
És csolnokból bátran fegyverét kiraká,
Ottan ő csolnokját vízen elbocsátá;
Az cseh vitéz kérdi: mi légyen annak oka?

"Tudod, vitéz - monda - elég egy embernek
Vízen egy csolnokban járni egy személnek;
Meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek,
Nem szükség a hajó, tudod, megholt embernek!"

Ímé Toldi szíből úristent említé,
Erős cseh vitézzel ottan ölbe méne,
Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,
Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.

Csudáltos vala Toldi erőssége,
Keze között csehnek elolvada teste;
Cseh vitéz, hogy látá, ottan elijede,
Azért Toldi Miklós csehet térdére ejté.

Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla:
"Fiam, kérlek, de ne siess halálomra:
Tizenkét vitéznek minden sok marhája
Tiéd lészen, vitéz, magammal apródsága."

Meg sem hajla szíve Toldi Miklósnak;
Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,
Fejét és marháját adá az asszonnak:
Így állá bosszúját meg siralmas asszonnak.

Ímé az királnak ebben hír lött vala,
Toldi vitézségét, erejét csudálá;
Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra néki hópénzt adata.

Több dolgai között jó Toldi Miklósnak,
Még ifjú voltáról ilyeneket írnak:
Szolgálóleánya királné asszonnak,
Egykoron meghala, mondják herceg leányának.

Az idő akkoron szép folyással vala,
Az bálványimádás akkor regnál vala,
Leánt nagy gazdagon eltemették vala,
Lélek üdvösségét mert abból várják vala.

Tisztessége megadassék mindeneknek!
Budában halála lőn egy fő embernek,
Ifjú felesége megmarada ennek,
Toldi, szerelmére igen gerjedez ennek.

Vala okossága az tisztes asszonnak,
Izenetit eluná Toldi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíte Toldinak,
Vígan akar véle mulatni, - írá annak.

Sőt minden házait asszony felcifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra, mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlán arannyal írva vala.

Vendég hogy érkezék, csak egy kis apróddal,
Az asszony kénálja hizelkedő szóval,
Toldi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezde ott ugrálni nagy maga-mutatással.

"Gyakorta hallottam, - asszony néki monda,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba,
Az én szerelmemért amaz oroszlánra,
Kérlek ugordjál fel az én kévánságomra."

Ottan Toldi Miklós hátrairamodék,
Az asszony kedvéért egyet-kettőt ugrék,
Fene oroszlánra hamar felugordék,
Buda piacára Toldi csöndülést ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen bosszankodék:
Toldi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyátónak ezekrül panaszkodék.

Ez lakatgyártóval éjjel elindula,
Álkulccsal beméne az kis kápolnába,
Gazdagsággal való rakott sírt felbonta,
Sírbe hogy bészálla, gazdagságot kiadá.

Nagy hamar lakatos az követ mozdítá,
Az kő Toldi Miklóst oda bészorítá;
Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta,
Ott vesződik Toldi, azonban megvirrada.

Sok vesződés után vállát erősíté,
Az nagy bálványkövet el-felemelíté,
Ijedtében sírbul magát el-kiveté,
Lakatos ruhában ő szállására méne.

Ifjúságabéli több sok dolgairól
Én mostan nem szólok semmit az többiről,
Szólok vénséginek csuda dolgairól,
Ő nagy erejéről, szólok vitézségéről.

Sok nap után levél juta az királnak,
Nagy parancsolatja cseh király, császárnak,
Adóját kívánja jó Magyarországnak,
És személyét látni ifjú Lajos királnak.

Parancsol az császár, ezt írja királnak:
"Jöttön jöjj! hozd ide adóját országnak,
Tizenegy királyok mostan nálam vannak,
Azok is tégedet mind látnia kívánnak!"

Ezt hogy hallá király, rajta megbúsula,
Jó főfő tanácsit hamar béhivatá,
Császár kívánságát, levelét mutatá.
Ott Lajos királnak Laczfi András így szóla:

"Te felséged ezen semmit ne búsuljon,
Főfő vitézivel sőt el-felkészüljön,
Toldi tőrhordozód és inasod légyen,
Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen.

Rettenetes haddal ezentől induljunk,
Prágában császárral hamar szemben légyünk;
Mi kívül a haddal bátor megmaradjunk,
Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk."

Vagyon Lajos király oly nagy készületben,
Sok erős vitézek vannak seregében,
Az nagy urak véle indulnak örömben,
Megmondom uraknak neveket én versemben.

Sőt nádorispán az Hédervári Miklós,
Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós,
Laczfi Mihály vala, vitéz Druget Miklós,
Bebek István, Bebek György, és Garai Miklós.

Jó Lőkös Bertalan, az Giléthi Miklós,
Kanizsai Lőrinc vala, jó Tót Miklós,
Jó Péterfi Tamás vala, Szécsi Miklós,
Jó Czudar György vala, és vitéz Toldi Miklós.

Lajos király hamar ezekkel indula,
Morva felé mozog lassan az ő hada,
Trincsént meghaladá, Csehországba hata,
Prága városához nagy hadával eljuta.

Ott az város körül táborát jártatá,
Vitéz magyarokat minden nép csudálja,
Lajos királt Laczfi András úgy oktatja,
Károly császár előtt félelmét ne mutassa.

"Semmit ne félj király, kérd meg a császártól:
Mi okáért fáraszt minket országunkból,
Prága kapuját mi megvesszük csehektől;
Isten lészen velünk, ne félj semmit császártól."

Vannak az császárnál tizenegy királyok,
Lajos király megyen, urak véle vannak,
Vitéz Toldi Miklós inasa királnak,
Király el-belépék eleiben császárnak.

Az király oly igen megijedett vala,
Ijedtében szólni egyet sem tud vala;
Sarkát Toldi Miklós úgy nyomódja vala,
Sarkából királnak az vér el-kifoly vala.

Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok
Prága kapujára ottan rohanának,
Csehektől az kaput megvövék magyarok,
Városban boltokat csakhamar felrontának.

Vagyon nagy kiáltás széllel az városban,
Császár semmit nem tud ebben a dologban:
Egy követ eljuta, hogy hírt tegyen abban,
Toldinak buzgánya vagyon köntös ujjában.

Nagy felszóval öklelő társot kér vala.
Az olasz vitéznek hírré adták vala:
Hamar jó lovára olasz felült vala,
Gyorson vén baráttal ő kópiát tört vala.

Egyberoppanának; nézik sok ezeren.
Olasz az nyeregből esék messze földön.
Az barát akarja fejét venni menten,
Király azt kiáltja: "Kegyelem néki legyen!"

Lőn ezen öröme jó Lajos királnak,
Címere megmaradt jó Magyarországnak,
Dicséreti, tisztessége lőn barátnak:
Így kegyelmeze meg király Toldi Miklósnak.

Ezeknek utána hogy megvénhüdt vala,
Haja és szakála megfehérült vala,
Lajos király Budán egy gyűlést tött vala,
Az vén Toldi Miklóst odahívatta vala.

Lám akkoron szintén Kassa városában
Toldi Miklós vala egy szép palotában,
Széllelvigyáz vala világos ablakban,
Ígyen dörgölődik, feddődik ő magában:

"Ó én vén szakálom, hívatlan vendégem!
Budára hívatott mostan király engem,
Az ifjú vitézek megcsúfolnak engem,
Király parancsolta fel kell mennem énnekem.

De ha megállandod ott az te bosszúdat,
És megtanítandod most serdült ifjakat,
Gyönggyel megfüzetlek, mint jó szakálomat;
De ha nagy szégyenbe hozod ténnen magadat:

Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánlak:
De ha megmutatod magad az ifjaknak,
Gyöngyben és aranyban téged béfoglaltatlak."

Mikoron feljuta Toldi jó Budára,
Jó Lajos királnak fényes udvarába,
Ifjak tekintének ő vén szakálára,
Egyik az másiknak csúfságba így szól vala:

"Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt,
És az lisztes zsákot fejéhez verték volt."
Másik vitéz monda: "Bezzeg nem molnár volt,
Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt?

Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt,
Halaknak teteme állán kiütött volt."
Toldit az harmadik megszólította volt:
"Hallád-e te, bátya!" - Toldinak azt mondja volt. -

"Malacot királnak elébb hoztak vala,
Látom, ludat hoztál, az is kedves nála."
Az vén Toldi Miklós ezt hallgatja vala,
Mondhatatlan igen ezen megbúsult vala.

Héttollú buzgánya köntösujjban vala;
Köntösujjal kiket az hol érhet vala,
Ottan ez világból, az kimúlik vala,
Még királhoz juta, addig hárma meghala.

Jó Lajos királnak ezt bémondták vala:
Toldi vitézekben hármat megölt vala,
Azonban Miklós is királhoz béjuta;
Király kérdi okát, miért mívelte volna?

"Király! ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat;
Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
Meg nem csúfolnájak vitézi vén fejemet."

Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,
Azonban az gyűlés Budáról eloszla,
Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,
Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.

Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,
Szertelen temérdek agya-koponyája;
Még most is ott vagyon nagy öklelő fája,
Híres ez világban szíve nagy bátorsága.

Vétek ez lőn benne, hogy részeges vala,
Minden reménsége boritalban vala,
Ő nagy erejének nem sok hasznát látá,
Semmiben marháját meg nem szaporíthatá.

Az ki ez dolgokat szerzé bé versekbe,
Az régi dolgokról lőn emlékezetben,
Neve versszerzőnek vagyon versfejekben,
Az ezerötszázban hetvennégy esztendőben.

István, az elsõ keresztény magyar király

uralkodott 997–1038

Államalapítás és egyházszervezés

I. (Szent) István király a magyar történelem egyik legfontosabb személyisége: az elsõ keresztény magyar király, a magyar állam megalapítója és a magyar keresztény egyház megszervezõje.

Apja, Géza fejedelem, anyja pedig az erdélyi Gyula vezér Sarolt nevû keresztény leánya volt. István 970 körül született. Születésekor ugyan a pogány Vajk nevet kapta, 972-es megkeresztelésekor azonban az elsõ keresztény vértanú, István nevét adták neki.

István 996-ban feleségül vette Henrik bajor herceg vallásos leányát, Gizellát. Gizellával sok hittérítõ és lovag jött Bajorországból.

997-ben, Géza fejedelem halála után Istvánt választották meg fejedelemnek. Uralkodása elején pogány rokona, Koppány vezér fegyveresen kelt fel ellene, hogy õt megölje, a trónt elfoglalja, és özvegy édesanyját, Saroltot feleségül vegye. A fiatal István, aki a krónika szerint akkor vett fel elõször kardot, összegyûjtötte seregét, Isten segítségét kérte, majd gyõzelmet aratott az ellenség felett a Veszprém melletti csatában. A harcban Vencellin, a sereg német származású vezére megölte Koppányt. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem nagy valószínûséggel az is, hogy a magyar nép megmarad-e pogány hitében, vagy a kereszténység útjára tér. Isten segítségével István gyõzött, és az utóbbi következett be. Késõbb évszázadokon át a magyar nép védte Európát a pogányok inváziójától. Az egykor pogány magyarság a keresztény Európa védõbástyájává vált.

Istvánt az ezredfordulón, kb. 1000 karácsonyán koronázták királlyá Esztergomban a II. Szilveszter pápa által küldött koronával, ami azt jelentette, hogy a pápa õt független keresztény királynak ismerte el. Ezzel megalakult a független keresztény Magyar Királyság.


A Képes Krónika egyik illusztrációja: István király elfogatja Gyula erdélyi vezért 1002-ben.

István a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségébõl létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedõ keresztény magyar államot. Ennek területén félszáz királyi vármegyét és 10 püspökséget szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A 10 egyházmegye a következõ: az esztergomi, a veszprémi, a kalocsai, az egri, a gyõri, a pécsi, a váci, a csanádi, a bihari és az erdélyi.

István többek között folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését, megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül iskolák mûködtek, és azok váltak a mûvelõdés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak hittérítõk, hanem a király és a vármegyék fõ emberei is lettek.

A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentfölre tartó zarándokokat István fogadta a királyi udvarban, bõségesen ellátta õket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentfölre ill. Rómába igyekvõ magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában, Rómában.

István a pogány szokásokat igazságos törvényekkel szorította ki, a kereszténységet pedig megerõsítette. Bõkezûen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta õket, és személyesen felügyelte javítgatásukat, tatarozásukat. Kálti Márk Képes Krónikája (a magyar történelem máig egyik leghitelesebb dokumentuma, amely 1358–1370 között íródott) szerint ezüst dínárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla.

Gellért velencei szerzetes, a késõbbi püspök, a pécsváradi monostorban tartotta elsõ igehirdetését. Azt követõen mutatták be István királynak, aki itt marasztalta, hogy a magyaroknak hirdesse az Evangéliumot. Nagyon sok magyart keresztelt meg.

István mélyen szeretett, tehetséges, keresztény lelkületû fiához, Imréhez írta latin nyelven az Admonitionest (Intelmeket). Ez a mû az akkori Magyarország legjelentõsebb irodalmi alkotása. Hatalma megszilárdulása után István át akarta adni a koronát Imrének, saját életét pedig teljesen Isten szolgálatának szerette volna szentelni. A Képes Krónika így ír errõl a 69. részben:

„Miután az Úr dicsõségessé tette az õ irgalmát Szent István királyban, kardjának színe elõl megfutamította a királyokat, mind a körül fekvõ nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának: Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsõség minden pompáját félreveti, az ideig-tartó királyság koronáját leteszi és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külsõ gondokat, csöndes békességben, szemlélõdésben tölti életét; a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt áldva, úgy is nevelkedett.”

Imre viszont 1031-ben váratlanul meghalt. „Isten kifürkészhetetlen végezése folytán elragadta a halál, hogy a gonoszság meg ne változtassa lelkületét, és hamis képzetek meg ne csalják elméjét — miképpen a Bölcsesség Könyve írja a korai halálról." (63. rész) Istvánt a gyász nagyon megviselte, majd súlyosan meg is betegedett:

„A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; sok napok után is csak alig érte egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé. Gyötörte a lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált, amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az õ halála után keresztényi hitben tartsa meg országát. Mert a magyar nemzet inkább hajlott a pogány szertartásokhoz, mint Krisztus hitéhez.” (69. rész)

István király 1038. augusztus 15-én halt meg Székesfehérvárott, ott is temették el. Népe három évig gyászolta:

„Azonnal Magyarország-szerte gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bõséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szûzek három évig nem táncoltak, elhallgatott a mindenféle nyájas, édeshangú muzsikáló szerszám, hû szívek siralmával siratták õt; vigasztalhatatlan, nagy volt a siralom.” (70. rész)


Az államalapító István királyt augusztus 20-án ünneplik Magyarországon, és ez a magyarok legnagyobb nemzeti ünnepe.